A gyarmatosítás védelmében

Prof. Bruce Gilley

A nyugati civilizáció a történelem során hatalmas gyarmatbirodalmat létesített és tartott fenn.

Ez a folyamat 15. században kezdődött, és sok helyen egészen a 2. világháborúig tartott.

Napjainkban ezzel kapcsolatosan egyetlen narratívát hallani: a Nyugat meghódította, kizsákmányolta, és fejlődésében visszavetette a világ jelentős részét.

A féktelen profitvágy oltárán feláldozásra kerültek az őshonos népek kultúrái és lehetőségei.

Többek között a marxista történetírás és a zsidó-keresztény kultúrkör értékeit relativizáló liberális média révén a nyugati közgondolkozásban ez a szemlélet vált meghatározóvá.

Bruce Gilley, a Portlandi Egyetem professzora alapjaiban kérdőjelezte meg ezt a narratívát.

Hatalmas vihart kavart a tanulmánya, amely “A gyarmatosítás védelmében” címet viselve 2017. szeptember 18-án jelent meg egy szakmai folyóiratban (Third World Quarterly).

Következzen néhány rövid részlet ebből az izgalmas és szemnyitogató írásból…

Az elmúlt száz év során a “nyugati gyarmatosítás” kifejezés pejoratív értelmet hordozott.

Eljött az ideje annak, hogy megkérdőjelezzük ezt az ortodoxiává merevedett álláspontot.

Szinte mindenhol, ahol megvalósult, a (nyugati) gyarmatosítás objektív szempontból hasznos, szubjektív aspektusból nézve pedig legitim volt – amennyiben a hasznosságot és legitimitást reális mércével mérjük.

A nemzetek, amelyek pozitívan viszonyultak gyarmati múltjuk hagyatékához, jobban jártak, mint azok, amelyek ezt az örökséget elvetették.

Az antikolonizációs ideológia súlyos károkat okozott, számos országnak, és a mai napig akadályozza a fejlődést és a produktivitás, a modernitás megvalósulását.

A gyarmati rendszer pozitív hagyatékát a harmadik világ elmaradott és szenvedő népei három módon fordíthatnák hasznukra: az egykori gyarmati államigazgatási struktúra felelevenítésével; bizonyos térségek újrakolonizálásával; és – néhol – teljesen új, nyugati gyarmatok létrehozásával.

Az elmúlt száz évben a nyugati gyarmatosítás pejoratív értelmet hordozott.

A kolonizáció gyakorlata eltűnt a nemzetközi politikából.

Ma legkönnyebben úgy lehet egy politikai irányzatot vagy ellenfelet hitelteleníteni, ha a ‘gyarmatosító’ bélyegét sütjük rá.

Amikor 2017-ben a Helen Zille dél-afrikai ellenzéki politikus azt merte tweetelni, hogy Szingapúr sikere részben annak is köszönhető, hogy képes volt ‘a gyarmati örökség pozitív aspektusaira’ építkezni, a sajtó részéről rágalomhadjárat zúdult rá, a pártja elmarasztalta, az ország emberi jogi bizottsága pedig vizsgálatot kezdeményezett vele szemben.

Elérkezett az ideje, hogy ezt a pejoratív értelmet felülvizsgáljuk.

Annak fényében, hogy a már egy évszázada működő antikolonizációs kormányzatok és nemzetközi politikai irányvonal milyen mértékű emberi szenvedést eredményezett, újra kell gondolnunk azt az elméletet, miszerint a gyarmatosítás mindig és mindenhol rossz.

A nyugati gyarmatosítás történetének revideálása nemcsak a múlt újraértelmezése, hanem a jövő kilátásainkat a javítását is jelentheti. Ismételt prioritást kell adjunk az emberi élet védelmének, az egyetemes értékeinknek, és közös felelősségünknek – civilizálós missziónknak (pejoratív kifejezések nélkül) -, amely mentén a nyugati gyarmatosítás idején szinte minden esetben javultak a Harmadik Világban élő emberek életkörülményei.

Meg kellene tanuljuk, hogy ezeket a pozitív értékeket hogyan lehetne újra realizálni.

A hatékony kormányzás és a globális rend iránti elkötelezettség része az, hogy mind a nyugati, mind a nem-nyugati országok újra felfedezzék a kolonizációs eszköztárat és nyelvezetet.

Három módja van a gyarmatosítás pozitív hagyatékának visszakövetelésére.

Az első, ha a fejlődő országok kormányai és népei – amennyire csak lehetséges – visszatérnek a kolonizációs időszak államigazgatási rendszeréhez, ahogyan ez meg is tudott valósulni olyan sikeresnek mondható nemzetek esetében, mint Szingapúr, Belize, és Botswana.

A ‘felelős önkormányzás’ narratíváját – amely irreális feltételezésekkel él az elmaradott országok önkormányzási képességével kapcsolatosan – a ‘kolonizációs kormányzás’ elvével kellene helyettesíteni.

A második, ha megvalósul bizonyos térségek ismételt gyarmatosítása.

Ösztönözni kellene a nyugati országokat, hogy vállalják egyes kormányzási területek irányítását (pl. pénzügyi rendszer vagy igazságszolgáltatás) annak érdekében, hogy elmaradott országokban ezzel valódi reformokat lehessen beindítani.

Az olyan eufemizmusok helyett, mint ‘megosztott szuverenitás’ vagy ‘neo-gondnokság’, ezekre a beavatkozásokra a kolonizáció kifejezés illik, mert így építeni tudunk a történelmi hagyatékunkra, nem letagadni próbáljuk azt.

A harmadik, hogy bizonyos esetekben új nyugati gyarmatok létrehozása is célszerű volna.

A kolonizáció – mint államigazgatási rendszer vagy mint egy nyugati ország befolyási övezetének a kiterjesztése – visszatérhet, de csakis a gyarmatosítottak beleegyezésével.

De most, hogy az a szélsőségesen nacionalista nemzedék, amely dekolonizációs politikáját szerencsétlenek tömegeire kényszerítette rá, lassan kihal, talán ideje lenne váltani.

B. Sébe dokumentálta, hogy Afrikában egyre nő a hivatalos és társadalmi tisztelet a gyarmatosítás alapító alakjai felé (olyanok felé, mint Livingstone Zambiában, Lugard Nigériában, és de Brazza Kongóban) azokban az országokban, amelyeknél a romantizált gyarmatosítás előtti, illetve a leszerepelt poszt-kolonizációs kormányzási formák vesztettek fényükből.

Ahogyan egy fiatalember a Kongói Demokratikus Köztársaság, Kinshasa utcáján a következő kérdést szegezte Van Reybouck írónak: ‘Meddig kell még tartania ennek a mi függetlenségünknek? Mikor jönnek már vissza a belgák?’

A nyugati gyarmatosítással – amely alatt általában a kora-tizenkilencedik századtól a huszadik század közepéig fennálló angol, francia, német, belga, holland és portugál gyarmati rendszereket értjük – szemben a kritikai észrevételek két fő csoportra oszthatóak.

Az egyik szerint a kolonizáció objektív szempontból ártalmas (nem pedig hasznos), a másik szerint pedig a kolonizáció szubjektív szempontból illegitim (nem pedig jogszerű) volt.

Létezik egy harmadik típusú kritikai megközelítés is, miszerint maga a kolonizáció gondolata is botrányos a mai világ számára.

Az objektív ráfordítás/haszon megközelítés a jólét (fejlődés, biztonság, jó kormányzás, emberi jogok alakulása) szempontjából közelíti meg a kérdést: a gyarmatosítás elősegítette vagy hátráltatta a jólétet?

Ezen megközelítés számára komoly kihívást jelent helyesen meghatározni, számszerűsíteni és súlyozni, hogy mik azok a dolgok, amelyek a jólét szempontjából a legfontosabbak.

Egy brutális patriarchális társadalomban például a törvény előtti egyenlőség a nők számára fontosabb szempont lehet, mint földhöz való jog védelme (amely a patriarchális rendszer egy fontos eleme) – mutatott rá Andreski, amikor a gyarmati rendszer idején Észak-Nigériában élő nők jogairól értekezett.

Egy másik kihívás annak meghatározása, hogy mi lett volna egy adott térségben, ha ott egyáltalán nem zajlik le a gyarmatosítás?

Viszonyítási alapul szolgálhatnak olyan országok, amelyeknek nem volt meghatározó gyarmati múltjuk (Kína, Etiópia, Libéria, Líbia, Szaúdi-Arábia, Thaiföld, Haiti és Guatemala).

Lényeges továbbá az őshonos népek kolonizáció előtti történelmének a kutatása – amely vizsgálatok rendszerint relatíve gyenge intézményekről, megosztott társadalmakról és kezdetleges gazdasági rendszerektől számolnak be.

A gyarmatosítás egy nyilvánvaló haszna a rabszolga-kereskedelem eltörlése volt.

Ez roppant kínos az antikolonialisták számára, hiszen kétséget ébreszt a “gyarmatosítás = rossz” narratívával szemben.

A reakció a revizionista mellébeszélés: az emberkereskedelem nem elég gyorsan lett felszámolva, vegyes motívumokból történt, a gyarmati rendszer nem minden hivatalnoka támogatta, az egykori rabszolgák szegények, a rabszolgatartók pedig gazdagok maradtak, eleve nem kellett volna az egésznek léteznie…

Tanulmányok bizonyítják (pl. Juan és Pierskalla), hogy a nyugati gyarmatosítás bizonyos (vagy sok, vagy a legtöbb) időszaka nettó haszonnal járt.

A kolonizáció idején jelentős szociális, gazdasági és politikai haszon keletkezett: az oktatásra jogosultak száma megnőtt, az egészségügyi ellátás javult, a rabszolgaság felszámolásra került, a munkavállalás lehetőségei bővültek, az államigazgatási rendszer modernizálódott, alapvető infrastrukturális fejlesztések valósultak meg, a nők jogai és lehetőségei javultak, a hagyományosan kirekesztett társadalmi osztályok (kasztok) jogokat nyertek, igazságosabb adórendszer lett bevezetve, a lakosság szélesebb köre tudott tőkéhez jutni, megkezdődött a történelmi és kulturális tudás felhalmozása, és sok helyen ekkor alakult ki a nemzeti identitás is.

A gyarmatosítás kritikusai gyakran állítják – Hopkins szavait idézve -, hogy ezeknek a rendszereknek semmilyen “populáris legitimációjuk” nem volt, és kizárólag “külföldről lettek ráerőltetve” a helyiekre.

De egészen a közelmúltig az európai kolonizáció – jó okkal – széles körű populáris felhatalmazással bírt.

Milliók költöztek át olyan területekre, amelyek gyarmati igazgatási rendszerben működtek.

Az emberek a gyermekeiket a gyarmati iskolákba íratták, és a kolonizálók által alapított kórházakban gyógyíttatták magukat.

Az őslakosok közül kikerülő hivatalnokok odaadóan szolgálták a rendszert, az emberek a bűntényeket önként jelentették a gyarmati rendőrségnek.

Rengetegen emigráltak a nem-kolonizált térségekből a gyarmati rendszerekbe.

Sok helyi önként harcolt a gyarmati hadseregekben.

A nyugati kolonizáció rendkívül gyors elterjedése – a helyi lakosság arányához, illetve a gyarmatosított országok területéhez mérve, csekély ellenállás mellett – azt bizonyítja, hogy az őslakosok gyakran elfogadták ezt a rendszert – az egyéb, élhető, reális alternatívák hiányában.

(Fordította: Pátkai Mihály)