ANNA KARENINA (Lev Tolsztoj, 921 oldal)

Regény a házasságtörésről…

Igazából három család története fut végig az orosz író remekművében.

Az egyik a szépséges, de boldogtalan arisztokrata asszony, Anna Karenina drámája.

Anna férje, Alekszej Alekszandrovics Karenin, roppant tisztességes ember.

A férfi elfoglalt, a hivatásának él, és keveset törődik feleségével.

A nő eleinte jó és hűséges akar lenni, de élete céltalan és vágyai felülkerekednek rajta.

Megjelenik a fiatal, jóvágású, rámenős Alekszej Kirillovics Vronszkij herceg, akinek Anna nem képes ellenállni.

Ez a könyv a szerelemről szól – a jó és a gonosz szerelmekről.

Annát végtelenül boldogtalanná teszi a szerelem, aminek ilyen formán enged.

Tönkremennek az érzelmei, szorongások gyötrik, és morfium függővé válik.

Még a Vronszkijtól születő ártatlan kislányát sem tudja megszeretni.

Az első házasságából született fiát, Szerjózsát isteníti, de még ő is kiszorul a szívéből, élete haláltánca idejére.

Végül, beleőrülve a féltékenységbe, Vronszkij “megleckéztetése” céljából egy vonat elé veti magát, öngyilkos lesz.

Vronszkij gazdag aranyifjú, akinek önzése és felelőtlensége taszítja pusztulásba Annát.

A férfi saját szerelmét tisztának és nemesnek gondolja.

Anna férjet boldogságuk kellemetlen akadályának véli.

A viszony persze őt sem teszi boldoggá – pótcselekvésekbe, pl. lovaglásba, utazásokba, és festészetbe menekül.

Anna halála után pedig – végső elkeseredésében – bevonul katonának.

Úgy érzi, talán még golyófogóként hasznát veszik…

A történet szól férfiak és nők bukásának eltérő társadalmi megítéléséről is.

Egy másik család feje Sztyepan Arkagyis Oblonszkij herceg.

A regény azzal kezdődik, hogy kiderül, a herceg csalja a feleségét.

Reálisan bemutatásra kerül, hogy férj és feleség kapcsolata ezután már soha nem lehet ugyanaz.

A feleség tudja, hogy a gyerekek miatt nem nagyon van sok választása.

Igyekszik – legalábbis látszólag – megbocsájtani.

A történet az emberi lelkiismeret működésének zseniális bemutatása.

Ki hogyan fojtja el vagy enged a lelkiismeret hangjának.

A szereplőkben végül az őszinte megbánás vagy az önigazolás győzedelmeskedik?

A harmadik szál az egyszerű földbirtokos Konsztantyin Dmitrics Levin és Katyerina Alekszandrovna Scserbackaja (Kitty) egymásra találásának és házasságának története.

Kittyt is megszédíti a flörtölő Vronszkij, ezért először kosarat ad Levinnek.

De Vronszkij hamar lecseréli Kittyt Annára, így a fiatal lány hoppon marad.

Hamar rádöbben, mekkora hibát követett el.

Levin az elutasítás után a birtokaira vonul vissza.

Megtudja, mi történt Kittyvel, de büszkesége miatt eleinte nem akar ismét közeledni hozzá.

Beleveti magát a földművelésbe, a parasztokkal él – ezek a leírások a könyv legszebb részei közé tartoznak -, és egy mezőgazdasági könyv írásába kezd.

De minden foglalatossága pótcselekvésnek bizonyul – továbbra is nagyon szereti Kittyt.

Gyönyörű szerelmi szál ez a könyvben, amely sok viszontagság után, de boldog házasságban ér véget.

De ez a kapcsolat sem marad a felszínes szentimentalizmus szintjén.

Tolsztoj itt is foglalkozik a házastársakra leselkedő kísértésekkel, illetve – a különösen a házasságok elején jellemző sok – veszekedéssel.

Megrázó epizód, amikor a házaspár együtt utazik el, hogy Levin testvére, Nikolaj mellett legyen, az alkoholista férfi utolsó napjaiban.

Levin időközben ateistából igazi hívővé is válik – de itt is egy árnyalt képet kapunk.

Ettől a férfi nem lesz tökéletes, de már igazság- és céltudatos életet élhet.


Idézetek:

“Pétervári világában az emberek két egészen ellentétes csoportba oszlottak. Az egyik az alacsonyabb rendű fajta; az unalmas, ostoba, s ami fő, nevetséges embereké; ezek azt hiszik, hogy az emberek csak egyetlen asszonnyal élhet, azzal, akivel megesküdött; hogy a lánynak ártatlannak, az asszonynak szégyenlősnek, a férfinak férfiasnak, mértékletesnek és határozottnak kell lenni; hogy az ember neveljen gyerekeket, dolgozzék meg a kenyérért, fizesse meg az adósságát, és más, efféle ostobaságok. Ez az ódivatú és nevetséges emberek fajtája volt. De volt egy másik emberfajta, az igaziak, akik közé ők mindnyájan tartoznak; ennek elsősorban elegánsnak, szépnek, nagylelkűnek, merésznek, jókedvűnek kell lennie; pirulás nélkül vesse magát minden szenvedélybe, s azt, aki nem ilyen, nevesse ki.” (I. kötet / 132. old.)


“Ha az ember a lelkében vájkál, gyakran olyasmit ás ki, ami észrevétlen hevert volna ott. Az érzéseid: a lelkiismereted dolga; de tartozom vele neked, magamnak, Istennek, hogy figyelmeztesselek a kötelességeidre. Az életünk össze van kötve, nem emberek kötötték össze, hanem Isten. Ezt a köteléket csak bűn tépheti szét, s az ilyenféle bűn súlyos büntetést von maga után.” (I. kötet / 169. o.)


“Kifelé minden a régiben maradt, befelé azonban a viszonyuk teljesen megváltozott. Amilyen erős volt államügyekben, Alekszej Alekszandrovics itt olyan erőtlennek érezte magát. Mint az ökör, alázatosan horgasztotta le fejét, a várta a bárdot, amely, érezte, állandóan ott van a feje fölött. Ahányszor erre gondolt, úgy érezte, még egy kísérletet kell tennie, jósággal, gyöngédséggel, meggyőzéssel még van remény rá, hogy megmenti, magához téríti a feleségét. Készült is napról napra, hogy beszél vele. De valahányszor beszélni kezdett, a gonoszság és hamisság szelleme, amely Annát megszállta, őt is hatalmába keríti; egyáltalán nem azt mondja s nem azon a hangon, amelyen akarta. Önkéntelenül is a megszokott módján beszélt vele, mintha csúfolna valakit, akinek ilyen gunyoros a modora. S ezen a hangon pedig nem lehetett megmondani, amit el kellett mondania.” (I. kötet / 171. o.)


“A gyermek naiv pillantása az életre: ez volt az iránytű, ez mutatta meg elhajlásuk fokát attól, amit tudtak, de amiről nem akartak tudomást venni.” (I. kötet / 213. o.)


“Most fedezte fel, hogy ösztönvilágon kívül, amelynek idáig átadta magát, van egy másik is, a lélek világa. Ezt a világot a vallás tárta fel, de ennek a vallásnak semmi köze sem volt ahhoz, amelyet Kitty gyermekkora óta ismert: hogy az ember eljár az Özvegyek Házába, a misékre és vecsernyékre; ott ismerősökkel találkozhatik, s a pópával ószláv szövegeket tanul be. Ez a vallás emelkedett volt és titokzatos; gyönyörű gondolatokkal és érzésekkel volt kapcsolatban, amelyeket nemcsak hinni lehetett, minthogy úgy rendelték, de szeretni is.” (I. kötet / 255. o.)


“A halál, mindennek a kikerülhetetlen vége, első ízben jelent meg előtte elháríthatatlan erejében. S ez a halál itt, az ő félálomban nyögő bátyjában, aki szokása szerint válogatás nélkül fordult hol Istenhez, hol pedig az ördöghöz, egyáltalán nem volt olyan messze tőle, mint ahogy azt azelőtt gondolta. Ott volt, érezte, benne magában is. Ha nem ma, hát holnap, ha nem holnap, hát harminc év múlva, nem mindegy talán? S hogy ez a kikerülhetetlen halál micsoda, nemcsak hogy nem tudta, nemcsak hogy nem gondolkozott rajta, de nem is tudott és nem is mert gondolkozni rajta.


“Dolgozok, csinálni akarok valamit, s elfeledem, hogy mindennek vége a halál.” Ott ült az ágyán a sötétben, átkulcsolt térddel, összekuporodva, s a lélegzete is elállt, olyan feszülten gondolkodott. De mennél jobban megfeszítette az eszét, annál világosabb lett előtte, hogy kétségkívül így van: hogy jön a halál, mindennek vége lesz, semmit sem érdemes kezdeni, és hogy ezen bizony nem lehet segíteni. Szörnyű, de így van.” (I. kötet / 396. o.)


“Anna egyáltalán nem az volt, akinek az első időben látta; testében-lelkében hátrányára változott. Elnehezedett; arca, mikor arról a színésznőről beszélt, gonosz, torz kifejezést öltött. Vronszkij úgy nézett rá, ahogy a leszakított, hervadó virágra néz az ember, alig találva meg rajta a szépséget, amelyért leszakította és elpusztította.” (I. kötet / 407. o.)


“Vronszkij ugyanakkor – hiába valósult meg teljesen, amire oly soká vágyott – nem volt egészen boldog. Vágyainak a megvalósulás, hamar megérezte, egy homokszemet adott csak a boldogságnak abból a hegyéből, amelyre számított. A beteljesülés megmutatta az örök tévedést, amelybe azok esnek, akik a boldogságot vágyaik teljesüléseiként képzelik el. Az első időben, amikor összeköltöztek, a civil ruhát vett föl, élvezte az odáig nem ismert szabadság örömeit, a szerelem szabadságát is, és meg volt elégedve, de nem soká. Lelkében – hamar megérezte – a vágyak iránti vágy, az unalom kezdett feltámadni. Akaratától függetlenül, minden futó szeszélynek utánakapott, a vágynak és célnak tette meg. A nap tizenhat óráját el kellett tölteni valamivel… S ahogy az éhes állat kap mindenen, ami elébe kerül, azt remélve, hogy táplálékot talál benne, egész öntudatlanul ő is majd a politika, majd az új könyvek, majd a festmények felé kapott.” (II. kötet / 36. o.)