Dickens – démonok, édesapja, felesége

Claire Tomalin: Charles Dickens élete

„A nagy tehetségű emberek számára a saját élettörténetük csak szomorú olvasmány lehet.”

(Charles Dickens, 1869)


VIASKODÁS DÉMONOKKAL

Dickenst lenyűgözte a mesmerizmus, annyira, hogy ő is megpróbálkozott vele.

(A mesmerizmus Franz Anton Mesmer német pszichiáter által kifejlesztett pszeudotudományos, okkult terápia, amely – állítólagosan – életenergiákat csatornáz egyik emberből a másikba.)

A kezelés abból állt, hogy Dickens álomszerű transzállapotba juttatta a hölgyet (Augusta De La Rue), és így kérdezgette arról, hogy mit tapasztal, illetve miket lát.

A nő beszélt arról, hogy van egy férfi kísértet a házban, csak homályosan kivehető, és ő annyira fél tőle, hogy rá sem mer nézni.

A gonosz szellem avagy fantom, aki a nőnek parancsolt, ellenséges volt Dickenssel.

Dickens érzelmileg annyira belekeveredett ebbe, hogy Rómában, a De La Rue házaspár érkezése előtti éjszaka aludni sem tudott rendesen: hajnalban hirtelen arra ébredt, hogy “leírhatatlan félelem és más érzelmek kerítettek hatalmukba”.

Ezt a gonosz fantommal folytatott küzdelemnek tudta be, mert az mindent elkövetett, hogy az asszony megőrjítse, ő pedig igyekezett Augustát megmenteni.

De La Rue egy éjjel behívta Dickenset a felesége hálószobájába, aki eszméletlenül feküdt ott egy roham után, egészen összekuporodva.

A férj elmondta: már előzőleg is nemegyszer előfordult, hogy harminc órán át feküdt így, és semmit nem lehetett kezdeni vele.

Dickens viszont megfogta az asszony hosszú haját, és lágyan végigsimogatta a hajvégektől a fejbőrig, amivel fél óra alatt sikerült a beteget ellazítania és békés álomba szenderítenie.

Volt, amikor az asszony újabb tünetről számolt be Dickensnek: az őt fenyegető fantomok megverték, és karján a zúzódás látható is volt.


APJÁVAL VALÓ KAPCSOLATA

Dickens családjában a legtitokzatosabb figura éppen az apa, John Dickens.

Neveltetéséről, iskoláiról nem tudunk semmit, és semmi biztosat élete első húsz évéről.

John Dickens pénzköltésben és eladósodásban majdnem zátonyra vitte fia életét.

Charles ezért erősen neheztelt az apjára, aki később – egy időre – az adósok börtönébe került.

Ezek a tapasztalatok mélyen beleivódtak a fiatal fiúba: az adósság, a félelem, a dühödt hitelezők, a törvényszolgák, a zálogházak, a börtön, hogy hideg és üres szobákban kell lakni, és csak az van, amit az ember kölcsönkér vagy kunyerál.

Saját fájdalmas helyzete azoknak a gyerekeknek a sorsára rímel, akik sokat szenvednek a regényeiben.

Kegyetlen és vad agressziója is talán ebből az időszakból származik, ami az általában nagylelkű és jószívű Dickensből néha váratlanul kitört.

Vajon mi volt az ő apja: úriember vagy szélhámos?

Áldozat vagy csaló?

Dickens nem kritizálta a családját.

Igaz, sokat szenvedett amiatt, hogy az apja folyton úszott az adósságban, de a családról vallott meggyőződése az volt, hogy nagycsaládban lenni jó, mert a helyes úton tart, életvidám és erőt adó közeg.

John Dickens a fia sikerét úgy fogta föl, mint ami miatt neki több jár.

Nem vitás: a név idővel anyagi fedezetet is jelentett neki.

Folyton a bűncselekmények határán egyensúlyozott, de soha nem volt kétsége afelől, hogy Charles úgyis kifizeti helyette, amit kell, és megvédi őt, ha másért nem, azért, hogy szó ne érje a ház elejét – és ebben igaza is volt.

Amikor viszont Dickens elindította a Daily News napilapot, a legmeglepőbb az volt – legalábbis azok számára, akik ismerték Dickens kapcsolatát az apjával -, hogy a már nyugdíjba vonult John Dickenset tette meg a tudósítók főnökének.

Akit még nemrégiben mindennek elmondott: rémálomnak, akinek még az “árnyéka is átkozott”, koloncnak, aki rajta lóg, utolsó csirkefogónak, aki mindenhol csak adósságokat csinál – most őt tette ebbe a felelősségteljes állásba, rábízta, hogy milyen feltételekkel dolgozzanak a tudósítók, neki kellett az írásaikat gondoznia, és az újság szervezésében is részt vett.

John Dickens azonban, még nagyobb meglepetésre, sikeresen oldotta meg a feladatokat, és hatvanéves korára népszerű és tiszteletreméltó személyiség lett belőle a Fleet Streeten: minden este nyolc körül megjelent a munkahelyén, jókedélyűen…

Dickens is azt mondta, hogy

“az újságnak nem volt még egy ilyen buzgó, önzetlen és hasznos munkatársa”.

Dickens összes pálfordulásai közül ez volt talán a legnagyobb.


FELESÉGE ELHAGYÁSA

Feleségétől való eltávolodása és elszakadása idején Dickens személyiségének a legrosszabb oldala került elő.

Képes volt kegyetlenül rátámadni védtelen feleségére.

Őrjöngő dührohamokat kapott minden alkalommal, ha a kívánságai ellenállásba ütköztek.

Hazudott, ha támadni akart, és hazudott védekezésül.

Egészen döbbenetes, milyen szemforgató megnyilatkozásai voltak.

Eltökélten hitte, hogy csak neki lehet igaza mindenben.

Biztosan tudta, hogy nem így van, de cserbenhagyta az ítélőképessége.

Ijesztő azt látni, amikor egy férfi, aki jó szívéről és a családi erények tiszteletben tartásáról híres, hirtelen elveszíti morális tartását.

Az 1858-as év legtöbb történéséről az ember legszívesebben elfordítaná a szemét.

Évtizedek múlva a lánya, Katey, azt mesélte, hogy borzalmas volt nekik otthon, hogy Dickens úgy viselkedett, mint aki megőrült.

Látta, hogy Dickens megszégyenítette az anyját…

Miközben apja romantikus álmodozásba kezdett…

A felesége ekkoriban ezt írta egy levelében:

„Nekem, most már, Isten segítségével csak egy utam maradt. Egy nap talán – de nem most – majd képes leszek rá, hogy elmondjam, mennyire kihasználtak.”

Dickens számára a világ két táborra szakadt: azokra, akik támogatták őt a különválás ügyében (vagy legalább nem szóltak rá semmit), és az ellenségeire, akik cserbenhagyták.


(Claire Tomalin: Charles Dickens élete. Európa Könyvkiadó, 2012. Fordította: Sipos Katalin)