Joker (2019)

Erőszakos, nyomasztó, hátborzongató.

A Jokerben egy szerencsétlen és zavarodott bohóc válik gonosz őrültté.

A film ugyanakkor lenyomata a korszellemnek:

  • minden rosszban van jó, és fordítva (taoizmus)
  • osztályharc dúl gazdagok, szegények között (marxizmus)
  • eksztatikus tánc az erővétel eszköze (sámánizmus)
  • bűnözőt a társadalom tette bűnözővé (áldozat mentalitás)
  • önvédelemből ölés és a gyilkosság ugyanaz (pacifizmus)
  • tekintélyben levők mindnyájan rossz emberek (lázadás)

Következzen egy rövid, spoileres vélemény.

A Joker mesteri összekutyulása az etikának – jónak és rossznak, áldozatnak és agresszornak, bűnözőnek és elmebetegnek.

A film a felelősség kérdését boncolgatja:

Mennyire felelős az a bűnöző, aki az általunk megteremtett kegyetlen viszonyok miatt (is) vált azzá, aki?

Hát ha még ennek tetejében őrült is?

Joker ezt a kérdést így fogalmazza meg a film vége felé:

„Mit kapsz, ha keresztezel egy magányos elmebeteget egy társadalommal, amely magára hagyja és selejtként kezeli?”

 

„Amit megérdemelsz!”

– fejezi be a gondolatot, majd anarchiába taszítja a várost.


Szinte észrevétlenül válik a pszichés zavarokkal küszködő, a sors által agyonvert bohócból közveszélyes őrült.

Anyuci szerencsétlen, antiszociális és mindenki által bántott kisfiából szociális igazságtalanságokkal szemben harcoló anarchista.

A film első részében megszerettetik a nézővel az elesett, különc bohócot.

Ő tényleg csak igyekszik jó lenni, de mindig az árral szemben kell úsznia.

Mindenki mellőzi, szivatja.

Joker egyik ellenpólusa a – beteg bohóccal ellentétben – mindenkit megnevettető sztár-műsorvezető, Murray.

Másik ellenpólusa pedig a dúsgazdag Thomas Wayne, aki nemcsak Bruce-nak (Batmannek), de talán Jokernek is az apja.

És ez egy analógiára takar(hat): Isten Thomas, a Fiú Bruce, Joker pedig Lucifer.

A szabadkőműves gondolat szerint Lucifer ugyan vágyott az Atya elfogadására és szeretetére, de őt – igazságtalanul és kegyetlenül –

elutasították és mellőzték.

Ha hagyjuk, hogy a rendező eltompítsa erkölcsi érzékünket, akkor – Joker mellett – már nem fogjuk tudni Lucifert sem igazán gonosznak

látni.

Ebben az értelmezésben ugyanis maga Isten vette Lucifert körül olyan környezettel, körülményekkel, ami miatt nem tehető felelőssé tetteiért…

Így mosódik össze a filmben jó és rossz.

Ha Joker csupán egy közveszélyes, pszichotikus elmebeteg volna, akkor a helyzet egyértelmű.

Az őrültek ugyanis nem tehetőek felelőssé a tetteikért.

De Joker hibrid karakter.

Egyszerre bolond és egyszerre szocialista forradalmár.

Fura figura, de azért tényleges társadalmi igazságtalanságok ellen küzd.

A filmben ez a legnagyobb csúsztatás: szimpátiát ébreszt az elfogadhatatlan, a gyilkos, a Gonosz iránt.


De miért van az, hogy egyes színészek elképesztően hitelesen el tudják játszani a gonoszt?

Talán mert tényleg, őszintén azonosulni tudnak a karakterrel?

Ezzel kapcsolatban ajánlom Kulifai Máté megdöbbentő írását a főszereplő, Joaquin Phoenix életéről a Hetekben.


Phoenix eksztatikus táncairól pedig nemrég a New York Times közölt egy érdekes cikket.

„Nem csak arról van szó, ahogyan mozog, tanulatlan finomsággal – álmodozóan, állatiasan, mint egy rocksztár.

Vagy arról, ahogy mindkét oldalán kitárja a karjait, és ezzel megidézi Jim Morrison vagy A Hollóban szereplő Brandon Lee szellemét.

Sokkal inkább arról van szó, milyen apró nüanszokkal képes érzelmeket kifejezni a teste; látjuk, ahogyan az elme dolgozik, és

ahogyan a tánc átlép egy másik birodalomba.”

A fenti idézet az Indexről való, a teljes cikk itt olvasható:

https://www.nytimes.com/…/joaquin-phoenix-dancing-joker.html